*

Ferivel beszélgettünk, talán kedd hajnal lehetett. Rajtunk kívül egy lélek se a Sportban, és ez a kettő is a leghátsó sarokban, a művészbejáró előtti asztalnál, ahol időnként műszakváltás okán bizony fel kell állni. De tényleg annyira ki-be-ba láthatatlanok voltunk, hogy a pultos lány ijedten rántotta fel a bugyiját, amit szívesen annak a jóarcú maffiózónak a fejére húzott volna, aki nem tiltatkozott, ha nem bontjuk időben az (h)ivást. Na de nem is erről szerettem volna mesélni.
A történtek előtt úgy jó egy órával, a leghátsó sarokban üldögélve, éppen beleszaladtunk az éjszakába. Közben megjegyezném, Feri rendesen tud inni, én már nem, de ez alapfelállás. Jónak ígérkezett az este, férfiasan mély gondolatok táncoltatták a poharakat, amit egy kocsmában helyénvaló dolognak tartok, és valljuk meg bűneinket. Aztán Feri az egyik pillanatban így szólt. Észre vetted, hogy mindenki ironizál és hogy ez senkinek nem esik jól? Én pedig észrevettem. Mi több, felvetettem, mit szólna, ha egy dalszöveg hangzóihoz fixen zenei hangokat társítanánk, esetleg könnyítésképp szavakhoz egy rövidebb hangsort, ezzel lekövetve a kortárs mozgásszínház hasonlatos törekvéseit. Majd kicsáváztam az utolsó csepp tonikot is az üvegből.